nem recept - majd irok azt is

Egyetem. Ezen a héten meglepő módon egyetemre jártam, az összes órámon voltam – ebben a félévben ugyanis elég érdekesek a tárgyaim, de még így is kicsit nehezemre esett a dolog, valahogy az elmúlt négy évben nem sikerült megbarátkoznom azzal a koncepcióval, hogy a tanulás, ismeretszerzés, értelmiségivé (vagyis megérdemelten azzá) válás ugyanolyan teljes jogú és teljes időt követelő elfoglaltság lehet, mint egy munkahely vagy a gimi volt. Valahogy sosem vettem elég komolyan. Most megpróbáljuk, hogy sikerül-e. Mindenestre volt két furcsa élményem. Városantropológia óra. Kb. 100 fős teremben vagyunk 20-an, székek össze-vissza, káosz, kosz. Bejön a 65 éves, amúgy hihetetlenül jó előadó tanárnő és elkezd beszélni. Kosz van, gyerekek. Az udvaron is kosz van. Ki van öntve a kávé a földre, de nem egy, négy-öt. Hogy-hogy ez nem érdekel senkit? Az, hogy ennek a városnak olyan híre van, amilyen, nem véletlen. Semmi tisztelet nincs bennetek? Se magatok iránt, se én irántam, se a tudás iránt? És az egyetemi választásokon a jelöltek extra krediteket akarnak kiharcolni az egyetemi bulik szervezéséért, vagy a részvételért is!!! Hát azért jártok egyetemre, hogy a padot melegítsétek? Ha én lennék a rektor kitakaríttatnám az egész épületet, és ha nem történne meg, mindenkitől elvennék 5 kreditet – nem hiába nem választottak meg másodszorra tanszékvezetőnek (szomorkás nevetés) Az én időmben másképp volt… stb.stb. úgy éreztem magam, mint az AKG kisiskolájában az évfolyamgyűléseken – de rá kellett jönnöm, hogy tökéletesen igaza van. Szeminárium egy ex-moziban. Itt a szeminárium jelenthet bármit, most épp ez egy előadás sorozat, kb. 500 ember volt jelen, több vendégprofesszor, a téma cenzúra és öncenzúra. Az előadások tényleg érdekesek voltak, a hatalom és a művészet viszonyának története, Rushdie, az iszlám és a cenzúra, kell-e egy értelmiséginek politikai szerepet vállalni (itt mindenki szerint igen). Eközben a karzaton valaki elkezd hangosan telefonálni. A szervező tanár felszólítja, hogy menjen ki. Ő marad, erre a tanár elveszi az előadótól a mikrofont, és kiabálni kezd, hogy menjen már ki, ha olyan nagyon fontos az a telefon… végül még egyszer elkezd ez a fiú beszélgetni, és a tanár felhívja a színpadra, hogy ossza már meg velünk is a mondandóját. Felmegy a fiú a színpadra, fehér kapucnis szőrős dzseki, bukósisak a kézben, szolizott bőr és elkezd vitatkozni a tanárral. Közben egyfolytában bekiabálások, hogy „menj ki, ki vele, menj ki”. A fiút kivezetik a teremből és többen utánamennek, hogy megverjék. Erre a szervező tanár elkezd könyörögni, hogy jöjjön vissza mindenki. Vissza is jönnek, és megy tovább az előadás. Cirkuszt, kenyeret? Nekem kb. olyan érzés volt ez. Nem olyan, mint amikor a Szarka Szilvi linalon kiküldi az embereket visítva, mert mindenki részt vett a dologban a maga módján. Szórakozás ismét. Most már meg vagyok róla győződve, hogy itt még él a tisztaszoba hagyománya. Tegnap este Angeláéknál vacsiztunk, az egész családjával együtt, Mondragonéban, ami 40 km-re van Nápolytól, a bufala mozzarella hazája és az egyik fő támaszpontja a Camorrának. Angeláék háza jó nagy, 300 négyzetméter kb. de ennek a harmada egy konyha-étkező és egy szalon, amit minden 20 évben egyszer használnak – van benne zongora, kőből faragott sakk-készlet, csillárok, és kristályok, meg szobrocskák, szentképek ahogy az kell. Csak éppen belépni tilos. És közben a 3 gyereknek két szobája van, így a két lány, hiába 25 és 30 évesek, együtt alszik. A vacsi után, ami amúgy nagyon jó volt, és vicces volt, hogy Angela mamája körbevette magát velünk, 6-7 fiatallal, és nevetett rajtunk, meg velünk, ezek után elmentünk „szórakozni”. Ez abból állt, hogy még autóztunk vagy 40 km-t, már félúton voltunk Nápoly és Róma között, egy Mondragonéhoz nagyon hasonló tengerparti faluban, ahol egy iszonyatosan zsúfolt és puccos szórakozóhelyen kötöttünk ki, ahol mindenki unatkozott, vagyis aztán egymással beszélgettünk egy sarokban, kivéve Angela és Valentina, akik találtak egy-egy NATO katonát, és azokkal flörtöltek. Végül az este legvégén a két lány, nekik egy barátjuk, aki amúgy nagyon jófej volt, meg én és Gabriel egy tengerparti parkban kötöttünk ki, ami tényleg nagyon szép volt, és ott söröztünk én meg közben a tengerjáró hajókat nézegettem. Szerintem Olaszországban még az otthoni viszonyoknál is szörnyűbb a szórakozási kultúra és felhozatal. Azt hiszem maradok a térnél, csak az meg azért egy idő után uncsi lesz…