most már hazamegyek!

Egyéves külföldi utazgatásaim végére értem, úgyhogy ezt szánom az utolsó blog bejegyzésnek – hacsak át nem váltok angolra a külföldi barátaim kedvéért… Amúgy most már nagyon örülök, hogy hazamegyek, éppen elég volt ebből az össze-vissza mászkálásból, mindig új emberek, új országok, alkalmazkodás stb. Egyáltalán nem bánom, rengeteget tanultam belőle, azt hiszem, itt elég részletesen beszámoltam róla amúgy is. Most viszont vágyom már a régi barátaimra, a TEKre, Budapestre, megszokott dolgokra, vasárnapi családi ebédre és ejtőzésre, a dombokra, arra, hogy akármikor megnézhessek egy jó filmet, hogy járjak táncra… Kicsit azért tartok is a visszailleszkedéstől, mert lehet, hogy egy csomó dolog megváltozott ez alatt az egy év alatt és nem is tudok róla, de hát ez majd kiderül úgyis.

deventeri beszélgetés 2 - sztereotípiák

A másik beszélgetés: amilyen jaj-hát-te-nem-tudod-mi-mit-szenvedtünk-össze hangnemben beszélt néha velem Cami, ugyanúgy beszéltünk mi (ő, én és Ágnes) Marliessal, merthogy kiderült, hogy Hollandiában se tanulnak semmit a kommunizmusról, és a hollandok meg vannak arról is győződve, hogy a II. világháború őket sújtotta a legjobban (pl.: „ja, nektek ott volt ez a kommunizmus, de nekünk itt volt Hitler”). Úgyhogy erre kis keleti-blokk történelem leckét adtunk neki. Majd elkezdtünk arról beszélni, hogy a nők hogyan vannak elnyomva, és hogy ha valaki sikeres, vagy egy kicsit gazdagabb, mint az átlag, és tisztességes úton tett szert minderre, akkor hogyan kell elrejteni, mert mindenki irigy, és hogy hogyan panaszkodik mindenki arról, hogy milyen szar az élet. Erre megkérdezte, hogy ezt miért is neki címezzük még mindig. És valóban, miért is? Hát mert valahogy mindegyikünk azt hitte, hogy azért Hollandiában az nincsen, a tolerancia meg a protestáns kemény munka országában, de kiderült, hogy mégiscsak. Hogy a legtöbb ember valóban kemény munkával keresi meg a kenyerét, meg épített fel a semmiből házakat a háború után (ha előtte nem kellett egy kis darab tengert feltölteni), de hogy ezt ugyanúgy rejtegetni kell, mint otthon. És hogy a nők itt is kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak és sokakat ugyanúgy nevelnek, hogy vagy gyereket szülsz, vagy legyen valami egyszerű, hasznos munkád és megfelelő életszínvonalad. Tehát igen, még ez az ország se emberi jogi paradicsom.

deventeri beszélgetés 1 - Románia

Na és itt rengeteget beszéltünk mindenféle komoly dolgokról pezsgőborok, csokik és Szex és New York nézés között.
Egyrészt egy román lánnyal beszélgettem sokat Romániáról, aki nagyon profi nemzetközi NGO munkás, Council of Europe ifjúsági szakértő és egy éve Hollandiában él és egy nagy NGO operatív vezetője. Szóval ő Romániáról elég ijesztő dolgokat mesélt, egyrészt elmesélte, hogy hogyan élte át a forradalmat 10 évesen, és hogy milyen káosz volt utána, meg hogy elvileg nem is lehet tudni, hogy tényleg meghaltak-e Ciaucescuék. Meg a hihetetlen szegénységről, bezártságról, jegyrendszerről, ilyenekről is volt szó, és arról, hogy a magyarországi kommunizmus az kismiska az övékhez képest. És hogy neki, a 10 éves kislánynak volt aktája a Securitatenál!! Ezt be kell valljam, kicsit szkeptikusan kezelem, mint információt, mert ilyesmiről még sose hallottam, hogy kisgyerekeket megfigyeltek volna, de hát ki tudja. Viszont a mai Romániáról azt mondta, hogy a politikusok még mindig ugyanazok, hiába vannak törvények, a Securitate aktáiba még mindig nem lehet betekinteni, sőt, a Securitate ugyanúgy működik tovább. Ha a politikusok valamit rosszul csinálnak, akkor simán megölik őket az ellenfeleik. És ami nekem a legfurcsább, hogy a történelmet a mai napig csak 1945-ig tanulják, még az egyetemen sincs szó semmiről se, ami utána történt, pedig ő szociológiát tanul. Én nem értem, hogyan lehet szociológusnak lenni úgy, hogy a saját társadalmamról csak a szubjektív megfigyeléseim adnak információt! És erre azt mondta, hogy hát igen, de értsem meg, hogy ezt nem lehet kutatni, mert még túl közeliek a sebek, és túl veszélyes, mert ha belemártod az orrodat, akkor úgyis megölnek, vagy elintéznek másképpen. Majd akkor fogják kutatni szerinte, ha a kommunista idők vezetői meghalnak – csak hogy akkor ki fog emlékezni? És mi fogja megakadályozni ezeket az embereket abban, hogy minden iratot elpusztítsanak, mielőtt elmennek? Erre azt mondta, hogy egyrészt ő emlékszik – de hát azért 1980-ban született emberek emlékei alapján elég hamis dolog lenne történelmet írni ’45-től kezdve – meg hogy azért vannak iratok és biztonságban is vannak, mert van néhány, viszonylag független egyházi nyilvántartás, meg néhány titkosan ellenzéki káder elrakott dolgokat. És hogy az EU ilyesmibe nem mártja bele magát, és hagyni fogja ezt a fél-demokráciát, mert miért is ne, ameddig gazdaságilag viszonylag rendben van a helyzet, és úgy tűnik, az viszonylag rendben van…

Deventer

A múlt hétvégét Deventerben töltöttem, ami egy város Zwollétól délkeletre, és ott lakik Marlies, aki meghívott minket. Deventerről annyit érdemes (már ha egyáltalán) tudni, hogy kb. 600 éves és egy angol csávó alapította úgy, hogy felhúzott a puszta közepén egy nagyon nagy angol gótikus templomot és egy pár házat körülötte. Amúgy az egyik leghelyesebb- hangulatosabb városka, egy csomó kis hangulatos bolttal, bár ettől még persze nagyjából ugyanúgy néz ki, mint akármelyik másik.

önelemzés

Ez egy tréningnek a neve, amin voltam két hete. Ez is személyiségfejlesztő tréning, az Essence Organisation „haladó” tréningje, ami azt jelenti, hogy csak akkor mehetsz, ha megcsináltad az Essence-t előtte. Erről a tréningről nagyon-nagyon sokat hallottam, persze semmi konkrétat, mert senki nem mondja el, hogy konkrétan mit is csinálnak ott, merthogy akkor lelövik a poént, vagyis már nem lesz meglepetés, ha te is odakeveredsz. Úgyhogy ezt a szép hagyományt megtartva én sem fogok most beszámolni arról, hogy pontosan milyen játékokat csináltunk és mi volt még, hátha valaki megcsinálja egyszer.
A lényeg, hogy ez egy nagyon intenzív tréning volt, szembesültem mindennel, ami nem jó az életemben és magamban, és ezekkel a dolgokkal foglalkoztunk sokáig, majd utána rájöttem, hogy hogyan is lehetne úgy élni az életemet, hogy jó legyen nekem. Merthogy mint kielemeztem, a legnagyobb baj az volt, hogy én saját magamat nem fogadtam el – akármit csináltam, az sose volt elég jó és hiába mondta mindenki körülöttem, hogy de, tök ügyes vagyok és minden rendben van, sose volt elég a dicséret, mert mindig méricskéltem, hogy hogyan csinálhattam volna többet, jobbat, meg hogy mások mennyivel ügyesebbek, mint én. És most valahogy sikerült lenyugodnom és örülök annak, amit csinálok, meg tudok csak úgy lenni és nem aggódni azon, hogy épp nincs semmi dolgom, vagy feladatom. Merthogy ez is volt, és igazából ez volt a legfontosabb ok, amiért Nápolyba mentem, hogy annyira beraktam magamat feladatok közé, hogy már csak a feladatok voltak és nem találtam magamat. Nápolyban tettem lépéseket az ügyben, de még ott sem bírtam teljesen elengedni magamat pedig igazán nem volt semmi extra dolgom. Most viszont úgy érzem, hogy akármi jöhet, ezer dolog, vagy egy se, sok barát, vagy sok idegen, akármilyen hely, meg fogom tudni oldani, és nyugodt is fogok tudni maradni közben, mert saját magamban biztos vagyok. A másik dolog, hogy az érzelmeim kimutatása, főleg a szomorúság/fájdalom, az nagyon nehezen ment, mert valahogy féltem elárulni, hogy mi is van bennem legbelül, hátha az nem kell senkinek. Ezen a tréningen valahogy ezt az akadályt is leküzdöttem, és ki bírom mutatni azt is, ha valami nem jó. Na ennyi elég is az önelemzésből.