mert persze fordított sorrendben raktam fel a dolgokat
Na csak szépen sorjában – merthogy addig halasztgattam ezt a blog írást, hogy már annyi mindent akarok írni, hogy azt se tudom, hol kezdjem, vagyis a végén akarnám, de azt mégse lehet…
2007/09/14
zsinagóga és köszönetnyilvánítás
És hogy még ne legyen elég, másnap reggel, miután találkoztam több, mint 3 év után először a Blaskó Sanyival, akivel együtt voltunk résztvevők az első Synergy tréningemen és egy tök jót beszélgettünk, elmentem a zsinagógába, ahova elvileg Dov és Noah a felesége is jöttek volna, de elaludtak, mert a fentebbi beszélgetés és vacsi éjjel kettőig tartott előző nap. Szóval a zsinagóga előtt, ami zárva volt, a biztonsági őr feltett vagy 5-6 kérdést, mielőtt beengedett volna, amin én nagyon meglepődtem. Mondtam, hogy hát nálunk ez nincsen, és erre mondta, hogy hát, akkor szerencsések vagytok. és rájöttem, hogy tényleg, meg arra is, hogy mennyire erősek az előítéleteim, mert a sok kérdezősködést rögtön összekötöttem a terrorizmussal, meg „az ellene viselt háborúval” és sajnos azzal is, hogy az Albert Cuyp környékén az emberek fele muszlim, és a nők fele kendőt meg burkát visel (és lehet, hogy az emlékezetem csal, de 2 éve, amikor a Sasánál voltam ott, mintha azért kevesebb ennyire bebugyolált nőt láttam volna). A zsinagóga is ortodox volt, de szerencsére azért nem durván, csak a nők nem lehettek lent.
Igazából nem tudtam, minek is megyek oda, gondoltam, ha már mindig megyek ilyenkor és szeretem is azt a békét, ami van az istentisztelet alatt (még ha eléggé zajos is szokott lenni), hát akkor elmegyek itt is. És megérte, mert a második sófár fújás alatt megértettem egy nagyon fontos dolgot: majdnem pontosan egy éve, tavaly Jom Kipur után mentem el Olaszországba, vagyis egyéves kalandozásom már nagyon a vége felé jár. És az egész egy évben nagyon lefoglalt az, hogy a „helyére rakjam” a tapasztalataimat, az élményeimet, megértsem, hogy mit tanultam, hogy mit fejlődtem, hogy min mentem keresztül, hogy kik azok, akikkel fogom tartani a kapcsolatot az egy év után is és még ezer hasonló kérdés. Fogalmam sem volt, hogy hogyan is kéne csinálni ezt a helyre tevést – merthogy azt nem bírom ki, hogy megálljak, meditáljak, ne csináljak semmit, egyszerűen nem az én stílusom. És egyszercsak megértettem, hogy nem kell csinálnom semmit! Volt egy nagyon-nagyon jó és szép évem, amiben nagyon sok minden történt, új helyek, új emberek, új szokások, barátságok, beszélgetések, szerelem és sajnos sok csalódás is, megismerkedés, elválás, bulizás, tanulás és még ezer minden más és ez úgy jó, ahogy van és már bennem van amúgy is!
A külföldi ismerőseimnek írtam egy emailt ugyanerről, a magyaroknak nem fogok, de ideírom, hogy nagyon köszönöm mindenkinek, aki velem volt, személyesen, meg persze leginkább emailen, gtalkon, telefonon ebben az egy évben.
Igazából nem tudtam, minek is megyek oda, gondoltam, ha már mindig megyek ilyenkor és szeretem is azt a békét, ami van az istentisztelet alatt (még ha eléggé zajos is szokott lenni), hát akkor elmegyek itt is. És megérte, mert a második sófár fújás alatt megértettem egy nagyon fontos dolgot: majdnem pontosan egy éve, tavaly Jom Kipur után mentem el Olaszországba, vagyis egyéves kalandozásom már nagyon a vége felé jár. És az egész egy évben nagyon lefoglalt az, hogy a „helyére rakjam” a tapasztalataimat, az élményeimet, megértsem, hogy mit tanultam, hogy mit fejlődtem, hogy min mentem keresztül, hogy kik azok, akikkel fogom tartani a kapcsolatot az egy év után is és még ezer hasonló kérdés. Fogalmam sem volt, hogy hogyan is kéne csinálni ezt a helyre tevést – merthogy azt nem bírom ki, hogy megálljak, meditáljak, ne csináljak semmit, egyszerűen nem az én stílusom. És egyszercsak megértettem, hogy nem kell csinálnom semmit! Volt egy nagyon-nagyon jó és szép évem, amiben nagyon sok minden történt, új helyek, új emberek, új szokások, barátságok, beszélgetések, szerelem és sajnos sok csalódás is, megismerkedés, elválás, bulizás, tanulás és még ezer minden más és ez úgy jó, ahogy van és már bennem van amúgy is!
A külföldi ismerőseimnek írtam egy emailt ugyanerről, a magyaroknak nem fogok, de ideírom, hogy nagyon köszönöm mindenkinek, aki velem volt, személyesen, meg persze leginkább emailen, gtalkon, telefonon ebben az egy évben.
Ros Hasanah - újév
Úgy terveztem, hogy Zwolléba megyek egy zsinagógába, hogy azért mégiscsak megünnepeljem valahogy, de végül másképp alakultak a dolgok. Az Essence teamben volt három zsidó rajtam kívül, az egyik egy magyar-erdélyi származású izraeli, aki Hollandiában él, a felesége egy önmagát kereső talán nagyanyai ágon zsidó 4 éve ortodoxnak betért holland és a főtréner is egy izraeli nő volt. A házaspár a tréning közepén meghívott magukhoz Ros Hasanah estére! Nagyon megörültem neki, bár kicsit tartottam tőle, hogy mit fogok én kezdeni egy ortodox újéven, azt se tudom, hogy mit kell csinálni, és ott lesz egy tucat holland meg izraeli és biztos nagyon ki fogok lógni közülük.
De végül egyáltalán nem így lett! Kiderült, hogy azért annyira nem ortodoxok, hogy mindenki másnak is annak kellene lenniük körülöttük – jó, nem oltották le és fel a villanyokat, meg feltépték a wc papírt előre, meg kóser kaják voltak, de ennyit azért még kibírok, és felfedeztem, hogy kb. mindent tudtam, amit ilyenkor csinálni kell. A lényeg, hogy nagyon jó vacsi volt, ettünk mindent, amit kellett, meg meg is áldottuk a dolgokat. Ami különösen nagyon jó volt benne, az az, hogy az emberek – bár nem én voltam az egyetlen, aki most látott néhányat közülük életében először – nagyon nyitottan és őszintén beszéltek egymással, komoly dolgokról is. Engem és egy fiút leszámítva mindenki párokban jött, volt 4 izraeli-holland, és egy izraeli-spanyol pár és egy baba. És az izraeliek nagyon különböző hátterűek: Dov, a házigazda ortodox magyar zsidó származású. Volt egy jemeni zsidó nő, aki mondta, hogy mindig arabul káromkodnak, mert az sokkal jobban hangzik, és isteni kézzel gyártott kuszkuszt csinált, aztán a másik fiú egy nagyon durván vallásos családból és környékről jön, az a fajta, ahol szombaton megdobálnak kővel, ha autóval mész oda (mondta, hogy igen, én voltam az, aki kővel dobált mindenkit) és mindenki fekete-fehérben van és talpig beöltözve – és aztán ő 15 évesen otthagyott csapot-papot és most egyáltalán nem vallásos, utazgat keresztül-kasul a világban és van egy spanyol felesége, akinek a létezéséről se tud az apja... Aztán volt egy másik nő, akit meg kommunista-hippi szülők neveltek fel egy kibucban és mondta ,hogy igen, mi mentünk tűntetni Tel-Avivba az olyanok ellen, mint Arale (aki a nagyon vallásos hátterű). És aztán beszéltünk arról, hogy ennek a sok evésnek és annak, hogy a nagyszüleink sose hagynak kaját a tányéron vajon a zsidó kultúra a gyökere, vagy a Shoa, vagy az „izraeliség”, mint olyan. Erre mondtam, hogy mi is sokat eszünk, ne aggódjanak… és fura az is, hogy Izrael nagyon fontos nekik, de egyik se akar visszamenni oda élni, különböző okokból. Dov azt is elmesélte nagy vonalakban, hogy hogyan élt illegálisan 8 évig Amszterdamban, és hogyan jutott el az építkezésen güriző segédmunkásságtól addig, hogy most ingatlanügynöksége van és egy szép lakása az Albert Cuyp közelében.
Szóval ez a zsidó identitás dolog furcsa – mindenkinek újra kell gondolnia, úgy tűnik, vagyis legalábbis mi eléggé erről beszéltünk végig, és nekem is nagyon érdekes volt, mert én eléggé határozottan tudom, hogy az én identitásomban hol van az, hogy én zsidó vagyok és mit jelent számomra, de kevés zsidó barátom van, és valahogy otthon erről nem nagyon beszélünk és ha igen, akkor mindig ott van valami ironikus-szarkasztikus-akármilyen felhang, ami miatt én se szeretem nagyon boncolgatni a témát, úgy, ha vannak ott nem zsidók is. Szerintem mindenki tudja, hogy miről beszélek – bár ez bennem Nápoly előtt egyáltalán nem volt tudatos, ott jöttem rá, hogy otthon én nagyon kerülöm, hogy a zsidóságomról beszéljek csak úgy akárkivel, mert hogy sose lehet tudni kibe akad az ember.
De végül egyáltalán nem így lett! Kiderült, hogy azért annyira nem ortodoxok, hogy mindenki másnak is annak kellene lenniük körülöttük – jó, nem oltották le és fel a villanyokat, meg feltépték a wc papírt előre, meg kóser kaják voltak, de ennyit azért még kibírok, és felfedeztem, hogy kb. mindent tudtam, amit ilyenkor csinálni kell. A lényeg, hogy nagyon jó vacsi volt, ettünk mindent, amit kellett, meg meg is áldottuk a dolgokat. Ami különösen nagyon jó volt benne, az az, hogy az emberek – bár nem én voltam az egyetlen, aki most látott néhányat közülük életében először – nagyon nyitottan és őszintén beszéltek egymással, komoly dolgokról is. Engem és egy fiút leszámítva mindenki párokban jött, volt 4 izraeli-holland, és egy izraeli-spanyol pár és egy baba. És az izraeliek nagyon különböző hátterűek: Dov, a házigazda ortodox magyar zsidó származású. Volt egy jemeni zsidó nő, aki mondta, hogy mindig arabul káromkodnak, mert az sokkal jobban hangzik, és isteni kézzel gyártott kuszkuszt csinált, aztán a másik fiú egy nagyon durván vallásos családból és környékről jön, az a fajta, ahol szombaton megdobálnak kővel, ha autóval mész oda (mondta, hogy igen, én voltam az, aki kővel dobált mindenkit) és mindenki fekete-fehérben van és talpig beöltözve – és aztán ő 15 évesen otthagyott csapot-papot és most egyáltalán nem vallásos, utazgat keresztül-kasul a világban és van egy spanyol felesége, akinek a létezéséről se tud az apja... Aztán volt egy másik nő, akit meg kommunista-hippi szülők neveltek fel egy kibucban és mondta ,hogy igen, mi mentünk tűntetni Tel-Avivba az olyanok ellen, mint Arale (aki a nagyon vallásos hátterű). És aztán beszéltünk arról, hogy ennek a sok evésnek és annak, hogy a nagyszüleink sose hagynak kaját a tányéron vajon a zsidó kultúra a gyökere, vagy a Shoa, vagy az „izraeliség”, mint olyan. Erre mondtam, hogy mi is sokat eszünk, ne aggódjanak… és fura az is, hogy Izrael nagyon fontos nekik, de egyik se akar visszamenni oda élni, különböző okokból. Dov azt is elmesélte nagy vonalakban, hogy hogyan élt illegálisan 8 évig Amszterdamban, és hogyan jutott el az építkezésen güriző segédmunkásságtól addig, hogy most ingatlanügynöksége van és egy szép lakása az Albert Cuyp közelében.
Szóval ez a zsidó identitás dolog furcsa – mindenkinek újra kell gondolnia, úgy tűnik, vagyis legalábbis mi eléggé erről beszéltünk végig, és nekem is nagyon érdekes volt, mert én eléggé határozottan tudom, hogy az én identitásomban hol van az, hogy én zsidó vagyok és mit jelent számomra, de kevés zsidó barátom van, és valahogy otthon erről nem nagyon beszélünk és ha igen, akkor mindig ott van valami ironikus-szarkasztikus-akármilyen felhang, ami miatt én se szeretem nagyon boncolgatni a témát, úgy, ha vannak ott nem zsidók is. Szerintem mindenki tudja, hogy miről beszélek – bár ez bennem Nápoly előtt egyáltalán nem volt tudatos, ott jöttem rá, hogy otthon én nagyon kerülöm, hogy a zsidóságomról beszéljek csak úgy akárkivel, mert hogy sose lehet tudni kibe akad az ember.
essence
Múlt héten asszisztáltam ezen a bizonyos Essence tréningen, ami nagyon hasonló ahhoz, amit mi csinálunk – az eredményekben, abban, hogy sok benne a tapasztalati tanulás és az összes „tool”-t, amit mi használunk, (amik technikák, amivel egyszerűbbé, sikeresebbé és boldogabbá tehetik az emberek az életüket) a Marco az Essence-től vette.
Amiben különbözik, az az, hogy ez 5 nap, 3 délután-éjszaka (merthogy éjjel 1-ig, 2-ig tart) és 2 teljes nap, és mehet akárki, 18 évestől akármeddig és rendszeresen vannak is 65-70 évesek is, és a létszám 60-120 között mozog. Még abban is különbözik, hogy a tréner egyedül van abban az értelemben, hogy csak ő vezeti a foglalkozásokat, a magyarázatokat és akármit, ami a csoporttal, vagy a csoport előtt zajlik (kivéve napi félóra beszélgetést kis csoportban) – így a team, ami a Synergy tréningekhez képest kicsi, mi pl. 17en voltunk – az összes háttérmunkát végzi.
Na szóval, hogy nekem milyen is volt ez. Először nagyon ki voltam az egészre akadva, merthogy olyan, mint a katonaság, ruha és viselkedés kód van, mindent gyorsan, pontosan, jól, szervezetten kell csinálni, nyafogásra, személyiségfejlesztésre vagy akármire nem nagyon jut idő. Meg mi az, hogy nekem zárt, minimum térd alá érő, sötét/világos de semmiképp nem élénk színű ruhákban lehet csak lennem ,egyféle pozícióban lehet csak ülnöm, bizonyos dolgokat nem hallhatok, mert nem rám tartozik??! Én ehhez a szigorhoz nem vagyok hozzászokva!
Ezek után viszont elhatároztam, hogy én tanulni jöttem ide és élvezni akarom az itt töltött időt, és valahogy így is lett – a második napon elkezdtem teljesen természetesen viselkedni, és közben azt se felejtettem el, hogy én is tudok ezeknek az embereknek (vagyis a teamnek, mert a résztvevőkkel semmi kapcsolatunk nem volt, amikor nekik szünetük volt, mi rohamtempóban készültünk elő a következő dologra, vagy ettünk, vagy takarítottunk, szintén rohamtempóban) segíteni, hiába idősebbek mint én. Úgyhogy csomószor elmondtam nekik, hogy szerintem mit csinálhatnának másképp ,vagy csak úgy beszélgettünk, vagy adtam nekik tanácsot. Teljesen meglepett, hogy mennyire természetesen tudok egy rakás holland, 1 angol és 2 izraeli között lenni, úgy, hogy mindenki más értett legalább hollandul (még ha nem is beszélt mindenki jól) és jónéhányan sokkal idősebbek voltak, mint én, 4 gyerekes családapák például.
És rájöttem, hogy ez a ruha dolog se számít! Ha úgy akarom látni, hogy ez engem korlátoz, akkor persze korlátoz, de ha nem, akkor meg tök mindegy, le lehet szarni. És ez is sikerült.
Még néhány dolog, amit tanultam – kicsit kétségeim vannak, hogy nem hangzik-e nagyjából kínainak, amit írok, de igyekszem valami rendes nyelven leírni a dolgokat, nem ilyen angolról magyarra fordított tréning szlengben.
A másik nagyon nagy meglepetés az a házaspár volt, akiknél laktam a tréning alatt. A pasi volt a teamben és ő volt a szakács, és mivel mondtam neki, hogy én szívesen segítek, mondta, hogy lakjak nála, és akkor délelőtt főzünk. Kiderült, hogy Leylestadtban lakik, ami 1 óra kocsiútra van Amszterdamtól, a 35 éve a tengerből kinövesztett földdarabon! Ami nekem teljesen meglepő volt az az, hogy ő és a felesége úgy kezeltek, mint a lányukat, iszonyú kedvesek voltak velem, rengeteget beszélgettünk, nagyon nyitottak és érdeklődőek voltak, úgy, hogy a nő tornatanár és fizioterapeuta, a pasi meg ács-asztalos és 54 meg 53 évesek… (és ex-hippik, fiatal korukban 1 évet egy meditáló kommunában laktak, és 87-ben, meg 88-ban eljöttek Magyarországra csak úgy megnézni, hogy milyen is a vasfüggönyön túl) és ezen kívül teljesen megbíztak bennem, néha otthagytak egyedül a lakásban, és elmondták az összes családi dolgukat, ami elég sok minden. A nőnek mellrákja volt, megoperálták, visszajött és most a két tréning (az essence és a source) után elmúlt neki újra, a pasinak volt egy idegösszeroppanása, a fiúk, aki 22 éves, skizofréniás és egy otthonban lakik, ezenkívül a tréning alatt kiderült, hogy a pasi 8 testvére közül (merthogy egy vallásos katolikus családból jön) a legidősebb, aki kb. felnevelte, haldoklik, mert menthetetlen rákja van. És mindennek ellenére derűsek és kedvesek voltak, és nem úgy, hogy takargatták a bánatukat, hanem a pasi tényleg nagyon szarul volt 2 napig a nővére miatt, de beszélt róla, és végül sikerült elfogadnia dolgot. Szóval ez megint egy ilyen lecke, vagy mi volt, hogy az előítéleteimet jobb, ha eldobom a sutba.
És az utolsó dolog, amit tanultam az asszisztálás alatt, az az – és most még inkább gondolkodom, hogy nem tűnik-e ez nagyon furcsának – hogy ha ki akarom fejezni a szeretetemet akárki felé, az teljesen rendben van, és hogy nem kell méricskélnem, hogy mennyit és hogyan kapok belőle vissza. És hogy emiatt nem kell szégyellnem magam, vagy akármi. Úgyhogy ezért is írom le ide – egy újabb gyakorlat :)
Amiben különbözik, az az, hogy ez 5 nap, 3 délután-éjszaka (merthogy éjjel 1-ig, 2-ig tart) és 2 teljes nap, és mehet akárki, 18 évestől akármeddig és rendszeresen vannak is 65-70 évesek is, és a létszám 60-120 között mozog. Még abban is különbözik, hogy a tréner egyedül van abban az értelemben, hogy csak ő vezeti a foglalkozásokat, a magyarázatokat és akármit, ami a csoporttal, vagy a csoport előtt zajlik (kivéve napi félóra beszélgetést kis csoportban) – így a team, ami a Synergy tréningekhez képest kicsi, mi pl. 17en voltunk – az összes háttérmunkát végzi.
Na szóval, hogy nekem milyen is volt ez. Először nagyon ki voltam az egészre akadva, merthogy olyan, mint a katonaság, ruha és viselkedés kód van, mindent gyorsan, pontosan, jól, szervezetten kell csinálni, nyafogásra, személyiségfejlesztésre vagy akármire nem nagyon jut idő. Meg mi az, hogy nekem zárt, minimum térd alá érő, sötét/világos de semmiképp nem élénk színű ruhákban lehet csak lennem ,egyféle pozícióban lehet csak ülnöm, bizonyos dolgokat nem hallhatok, mert nem rám tartozik??! Én ehhez a szigorhoz nem vagyok hozzászokva!
Ezek után viszont elhatároztam, hogy én tanulni jöttem ide és élvezni akarom az itt töltött időt, és valahogy így is lett – a második napon elkezdtem teljesen természetesen viselkedni, és közben azt se felejtettem el, hogy én is tudok ezeknek az embereknek (vagyis a teamnek, mert a résztvevőkkel semmi kapcsolatunk nem volt, amikor nekik szünetük volt, mi rohamtempóban készültünk elő a következő dologra, vagy ettünk, vagy takarítottunk, szintén rohamtempóban) segíteni, hiába idősebbek mint én. Úgyhogy csomószor elmondtam nekik, hogy szerintem mit csinálhatnának másképp ,vagy csak úgy beszélgettünk, vagy adtam nekik tanácsot. Teljesen meglepett, hogy mennyire természetesen tudok egy rakás holland, 1 angol és 2 izraeli között lenni, úgy, hogy mindenki más értett legalább hollandul (még ha nem is beszélt mindenki jól) és jónéhányan sokkal idősebbek voltak, mint én, 4 gyerekes családapák például.
És rájöttem, hogy ez a ruha dolog se számít! Ha úgy akarom látni, hogy ez engem korlátoz, akkor persze korlátoz, de ha nem, akkor meg tök mindegy, le lehet szarni. És ez is sikerült.
Még néhány dolog, amit tanultam – kicsit kétségeim vannak, hogy nem hangzik-e nagyjából kínainak, amit írok, de igyekszem valami rendes nyelven leírni a dolgokat, nem ilyen angolról magyarra fordított tréning szlengben.
A másik nagyon nagy meglepetés az a házaspár volt, akiknél laktam a tréning alatt. A pasi volt a teamben és ő volt a szakács, és mivel mondtam neki, hogy én szívesen segítek, mondta, hogy lakjak nála, és akkor délelőtt főzünk. Kiderült, hogy Leylestadtban lakik, ami 1 óra kocsiútra van Amszterdamtól, a 35 éve a tengerből kinövesztett földdarabon! Ami nekem teljesen meglepő volt az az, hogy ő és a felesége úgy kezeltek, mint a lányukat, iszonyú kedvesek voltak velem, rengeteget beszélgettünk, nagyon nyitottak és érdeklődőek voltak, úgy, hogy a nő tornatanár és fizioterapeuta, a pasi meg ács-asztalos és 54 meg 53 évesek… (és ex-hippik, fiatal korukban 1 évet egy meditáló kommunában laktak, és 87-ben, meg 88-ban eljöttek Magyarországra csak úgy megnézni, hogy milyen is a vasfüggönyön túl) és ezen kívül teljesen megbíztak bennem, néha otthagytak egyedül a lakásban, és elmondták az összes családi dolgukat, ami elég sok minden. A nőnek mellrákja volt, megoperálták, visszajött és most a két tréning (az essence és a source) után elmúlt neki újra, a pasinak volt egy idegösszeroppanása, a fiúk, aki 22 éves, skizofréniás és egy otthonban lakik, ezenkívül a tréning alatt kiderült, hogy a pasi 8 testvére közül (merthogy egy vallásos katolikus családból jön) a legidősebb, aki kb. felnevelte, haldoklik, mert menthetetlen rákja van. És mindennek ellenére derűsek és kedvesek voltak, és nem úgy, hogy takargatták a bánatukat, hanem a pasi tényleg nagyon szarul volt 2 napig a nővére miatt, de beszélt róla, és végül sikerült elfogadnia dolgot. Szóval ez megint egy ilyen lecke, vagy mi volt, hogy az előítéleteimet jobb, ha eldobom a sutba.
És az utolsó dolog, amit tanultam az asszisztálás alatt, az az – és most még inkább gondolkodom, hogy nem tűnik-e ez nagyon furcsának – hogy ha ki akarom fejezni a szeretetemet akárki felé, az teljesen rendben van, és hogy nem kell méricskélnem, hogy mennyit és hogyan kapok belőle vissza. És hogy emiatt nem kell szégyellnem magam, vagy akármi. Úgyhogy ezért is írom le ide – egy újabb gyakorlat :)
alone in amsterdam
Ez egy nagyon nagyon furcsa élmény volt. Szeptember első vasárnapján egész nap az Essence organisation épületében voltam Amszterdam egy iparnegyedében, és a tréninget készítettük elő 8 órán keresztül. Ezek után találkoztam a Fekete Rékával, ettünk, meg beszélgettünk és az jó volt, már csak azért is, hogy kicsit kiszakadjak ebből a tréning közegből. Neki utána haza kellett mennie és nekem még volt másfél órám a vonatindulásig. Így elhatároztam, hogy az egész napos ülés után sétálok egy kicsit, vagyis ezt a másfél órát. Képzeljetek el egy sötét, elég kihalt várost, vasárnap este, szemerkélő eső én meg mászkálok cél nélkül. Az volt az érzésem, mintha kívülről látnám magamat, mintha nem is én sétálgatnék a nyálkás macskaköveken bámulva a bezárt boltok egyenkirakatait, hanem valaki más, vagy mintha tudnám, hogy erre a pillanatra majd vissza fogok emlékezni egyszer, mintha belém vésődött volna ott és akkor, hogy milyen teljesen kívülállónak lenni, de annyira idegen volt minden, hogy nem bírtam „bent maradni a képben”, nem bírtam átélni a pillanatot, mert túlságosan eltávolodtam akármitől, ami valóságos volt. És ami még fura volt, hogy valahogy a Leidseplein és a virágpiac környékére keveredtem és egy csomó helyről eszembe jutottak a régi emlékek, amikor a Sasával, a Lonéval és még sok emberrel csináltam egy csomó helyen egy csomó dolgot, de ilyen apróságok is, hogy jé, egyszer itt vettünk sült krumplit! És hogy itt dolgozott a Lone (a lány, akivel együtt voltam Veronában önkéntes, és fura mód 3 év óta nem hallottam felőle semmit) és majdnem bementem megkérdezni, hogy nem tudják-e, mi van vele, de végül nem mentem.
tréning
Erről a tréningről (If not now, then when, aug.16-27) igazából nem tudom, mit írjak, mert még mindig elég vegyes érzések vannak bennem. Én team supervisor voltam, az azt jelenti, hogy gondoskodnom kellett arról, hogy a team a lehető legjobb tréninget adja – ebben az esetben ez rengeteg seggberúgással járt, mert az emberek valahogy elég lusták voltak és nem igazán akarták magukat elfárasztani „felesleges” dolgozással. Úgyhogy eléggé ki is borultam rájuk néhányszor és nagyon szigorúan beszéltem velük, amitől teljesen meglepődtek, hogy nahát én ilyen is tudok lenni.
A résztvevők eléggé szedett-vedettek voltak, vagyis volt néhány, aki nem csak, hogy nem tudta, milyen projektre is jön (ami általános volt), de még eléggé keresztbe is tett nekünk…
Ezeket a dolgokat leszámítva jól sikerült a tréning, kipróbáltunk egy módszert, aminek az a neve, hogy Open Space Technology (http://www.openspaceworld.org) és egy ilyen nagyon demokratikus projektíró-problémamegoldó csoportmunka módszer, amit egyébként a TEK-ben is ki szeretnék próbálni valamilyen formában, hátha így forradalmasítjuk magunkat.
A legfontosabbat majdnem elfelejtettem! Lehetek tréner! Vagyis, ezt még ki se merem mondani, de úgy tűnik, hogy az vagyok! Ami azt jelenti, hogy januárban, ha megkap a Katka egy projektre pénzt, akkor Szlovákiában lesz egy tréning, ahol én leszek a fő tréner! Ez annyira nagy újdonság, hogy el se hiszem – három év kemény munkája van benne, és sikerült! Most még persze mindig van bennem kétség, mert szeretném látni magamat, hogy tényleg tudom csinálni, de közben egész pontosan tudom, hogy menni fog.
A résztvevők eléggé szedett-vedettek voltak, vagyis volt néhány, aki nem csak, hogy nem tudta, milyen projektre is jön (ami általános volt), de még eléggé keresztbe is tett nekünk…
Ezeket a dolgokat leszámítva jól sikerült a tréning, kipróbáltunk egy módszert, aminek az a neve, hogy Open Space Technology (http://www.openspaceworld.org) és egy ilyen nagyon demokratikus projektíró-problémamegoldó csoportmunka módszer, amit egyébként a TEK-ben is ki szeretnék próbálni valamilyen formában, hátha így forradalmasítjuk magunkat.
A legfontosabbat majdnem elfelejtettem! Lehetek tréner! Vagyis, ezt még ki se merem mondani, de úgy tűnik, hogy az vagyok! Ami azt jelenti, hogy januárban, ha megkap a Katka egy projektre pénzt, akkor Szlovákiában lesz egy tréning, ahol én leszek a fő tréner! Ez annyira nagy újdonság, hogy el se hiszem – három év kemény munkája van benne, és sikerült! Most még persze mindig van bennem kétség, mert szeretném látni magamat, hogy tényleg tudom csinálni, de közben egész pontosan tudom, hogy menni fog.
Subscribe to:
Posts (Atom)