essence

Múlt héten asszisztáltam ezen a bizonyos Essence tréningen, ami nagyon hasonló ahhoz, amit mi csinálunk – az eredményekben, abban, hogy sok benne a tapasztalati tanulás és az összes „tool”-t, amit mi használunk, (amik technikák, amivel egyszerűbbé, sikeresebbé és boldogabbá tehetik az emberek az életüket) a Marco az Essence-től vette.
Amiben különbözik, az az, hogy ez 5 nap, 3 délután-éjszaka (merthogy éjjel 1-ig, 2-ig tart) és 2 teljes nap, és mehet akárki, 18 évestől akármeddig és rendszeresen vannak is 65-70 évesek is, és a létszám 60-120 között mozog. Még abban is különbözik, hogy a tréner egyedül van abban az értelemben, hogy csak ő vezeti a foglalkozásokat, a magyarázatokat és akármit, ami a csoporttal, vagy a csoport előtt zajlik (kivéve napi félóra beszélgetést kis csoportban) – így a team, ami a Synergy tréningekhez képest kicsi, mi pl. 17en voltunk – az összes háttérmunkát végzi.
Na szóval, hogy nekem milyen is volt ez. Először nagyon ki voltam az egészre akadva, merthogy olyan, mint a katonaság, ruha és viselkedés kód van, mindent gyorsan, pontosan, jól, szervezetten kell csinálni, nyafogásra, személyiségfejlesztésre vagy akármire nem nagyon jut idő. Meg mi az, hogy nekem zárt, minimum térd alá érő, sötét/világos de semmiképp nem élénk színű ruhákban lehet csak lennem ,egyféle pozícióban lehet csak ülnöm, bizonyos dolgokat nem hallhatok, mert nem rám tartozik??! Én ehhez a szigorhoz nem vagyok hozzászokva!
Ezek után viszont elhatároztam, hogy én tanulni jöttem ide és élvezni akarom az itt töltött időt, és valahogy így is lett – a második napon elkezdtem teljesen természetesen viselkedni, és közben azt se felejtettem el, hogy én is tudok ezeknek az embereknek (vagyis a teamnek, mert a résztvevőkkel semmi kapcsolatunk nem volt, amikor nekik szünetük volt, mi rohamtempóban készültünk elő a következő dologra, vagy ettünk, vagy takarítottunk, szintén rohamtempóban) segíteni, hiába idősebbek mint én. Úgyhogy csomószor elmondtam nekik, hogy szerintem mit csinálhatnának másképp ,vagy csak úgy beszélgettünk, vagy adtam nekik tanácsot. Teljesen meglepett, hogy mennyire természetesen tudok egy rakás holland, 1 angol és 2 izraeli között lenni, úgy, hogy mindenki más értett legalább hollandul (még ha nem is beszélt mindenki jól) és jónéhányan sokkal idősebbek voltak, mint én, 4 gyerekes családapák például.
És rájöttem, hogy ez a ruha dolog se számít! Ha úgy akarom látni, hogy ez engem korlátoz, akkor persze korlátoz, de ha nem, akkor meg tök mindegy, le lehet szarni. És ez is sikerült.
Még néhány dolog, amit tanultam – kicsit kétségeim vannak, hogy nem hangzik-e nagyjából kínainak, amit írok, de igyekszem valami rendes nyelven leírni a dolgokat, nem ilyen angolról magyarra fordított tréning szlengben.
A másik nagyon nagy meglepetés az a házaspár volt, akiknél laktam a tréning alatt. A pasi volt a teamben és ő volt a szakács, és mivel mondtam neki, hogy én szívesen segítek, mondta, hogy lakjak nála, és akkor délelőtt főzünk. Kiderült, hogy Leylestadtban lakik, ami 1 óra kocsiútra van Amszterdamtól, a 35 éve a tengerből kinövesztett földdarabon! Ami nekem teljesen meglepő volt az az, hogy ő és a felesége úgy kezeltek, mint a lányukat, iszonyú kedvesek voltak velem, rengeteget beszélgettünk, nagyon nyitottak és érdeklődőek voltak, úgy, hogy a nő tornatanár és fizioterapeuta, a pasi meg ács-asztalos és 54 meg 53 évesek… (és ex-hippik, fiatal korukban 1 évet egy meditáló kommunában laktak, és 87-ben, meg 88-ban eljöttek Magyarországra csak úgy megnézni, hogy milyen is a vasfüggönyön túl) és ezen kívül teljesen megbíztak bennem, néha otthagytak egyedül a lakásban, és elmondták az összes családi dolgukat, ami elég sok minden. A nőnek mellrákja volt, megoperálták, visszajött és most a két tréning (az essence és a source) után elmúlt neki újra, a pasinak volt egy idegösszeroppanása, a fiúk, aki 22 éves, skizofréniás és egy otthonban lakik, ezenkívül a tréning alatt kiderült, hogy a pasi 8 testvére közül (merthogy egy vallásos katolikus családból jön) a legidősebb, aki kb. felnevelte, haldoklik, mert menthetetlen rákja van. És mindennek ellenére derűsek és kedvesek voltak, és nem úgy, hogy takargatták a bánatukat, hanem a pasi tényleg nagyon szarul volt 2 napig a nővére miatt, de beszélt róla, és végül sikerült elfogadnia dolgot. Szóval ez megint egy ilyen lecke, vagy mi volt, hogy az előítéleteimet jobb, ha eldobom a sutba.
És az utolsó dolog, amit tanultam az asszisztálás alatt, az az – és most még inkább gondolkodom, hogy nem tűnik-e ez nagyon furcsának – hogy ha ki akarom fejezni a szeretetemet akárki felé, az teljesen rendben van, és hogy nem kell méricskélnem, hogy mennyit és hogyan kapok belőle vissza. És hogy emiatt nem kell szégyellnem magam, vagy akármi. Úgyhogy ezért is írom le ide – egy újabb gyakorlat :)