alone in amsterdam

Ez egy nagyon nagyon furcsa élmény volt. Szeptember első vasárnapján egész nap az Essence organisation épületében voltam Amszterdam egy iparnegyedében, és a tréninget készítettük elő 8 órán keresztül. Ezek után találkoztam a Fekete Rékával, ettünk, meg beszélgettünk és az jó volt, már csak azért is, hogy kicsit kiszakadjak ebből a tréning közegből. Neki utána haza kellett mennie és nekem még volt másfél órám a vonatindulásig. Így elhatároztam, hogy az egész napos ülés után sétálok egy kicsit, vagyis ezt a másfél órát. Képzeljetek el egy sötét, elég kihalt várost, vasárnap este, szemerkélő eső én meg mászkálok cél nélkül. Az volt az érzésem, mintha kívülről látnám magamat, mintha nem is én sétálgatnék a nyálkás macskaköveken bámulva a bezárt boltok egyenkirakatait, hanem valaki más, vagy mintha tudnám, hogy erre a pillanatra majd vissza fogok emlékezni egyszer, mintha belém vésődött volna ott és akkor, hogy milyen teljesen kívülállónak lenni, de annyira idegen volt minden, hogy nem bírtam „bent maradni a képben”, nem bírtam átélni a pillanatot, mert túlságosan eltávolodtam akármitől, ami valóságos volt. És ami még fura volt, hogy valahogy a Leidseplein és a virágpiac környékére keveredtem és egy csomó helyről eszembe jutottak a régi emlékek, amikor a Sasával, a Lonéval és még sok emberrel csináltam egy csomó helyen egy csomó dolgot, de ilyen apróságok is, hogy jé, egyszer itt vettünk sült krumplit! És hogy itt dolgozott a Lone (a lány, akivel együtt voltam Veronában önkéntes, és fura mód 3 év óta nem hallottam felőle semmit) és majdnem bementem megkérdezni, hogy nem tudják-e, mi van vele, de végül nem mentem.